Nem ért haza időben. Az elmúlt nyolc évben sosem volt még ilyen. Vagy ha mégis késett egy-két órát, akkor telefonált, vagy üzent. Már fél napja késik, és se egy SMS, se egy hívás. Az asszony percenként nézte a telefonját és várta Balázs jelentkezését, de semmi.
Próbálta többször is hívni, de csak a hangposta kapcsolt be. Nem tudta, hol kereshetné. Nem tudta a kollégái számát, és nem tudta a szálloda nevét sem, ahol megszállt a férfi. Igazából azt sem tudta pontosan, hogy melyik városba indult el egy hete. Olyan gyakran utazik, hogy ha elmondaná az úticélt, akkor sem bírná észben tartani, így ez már jó ideje a felesleges információk halmazát erősíti.
Már sötétedik, és úgy volt, hogy reggelre hazaér. Megcsörrent a telefon. Az asszony – félretessékelve ötéves lányát – ugrott, hogy minél előbb lássa, ki hívja. Ismeretlen szám. A szíve szinte ki akart ugrani a torkán. Felkapta a készüléket.
„Halló! Varga Klárával beszélek?” – szólt bele egy ismeretlen a telefonba. Az asszonynak másodpercekbe telt, mire végig tudta gondolni, hogy mit válaszoljon. Ő az, viszont nem akar rossz hírt hallani, márpedig a jó hírek nem ilyen hangon érkeznek.
„Igen, én vagyok” – hebegte végül vissza. Majd ahogy belekezdett a férfi a mondandójába, úgy csúszott ki a telefon a nő kezéből. Reszketett mindene, a hallása pedig egyre tompább lett. Mintha nem akarta volna érteni, hogy a férjét baleset érte, miközben hazafelé igyekezett. Mintha nem akarta volna befogadni a tényt, hogy élet-halál között lebeg valami isten háta mögötti kórházban. Tompa összeroppanásából Mesi vékonyka hangja rántotta vissza: „Anya, jól vagy?” Ösztönei erre a hangra mindig reagálnak.
Nem tudta, hogy a vonal másik végén beszél-e még az a hang, már nem is érdekelte. Csak azon járt az agya, hogyan jut el a férjéhez minél előbb. Honnan szerez kocsit, hiszen az övék Balázsnál volt. Nem járnak el külön sehová, a fővárosban pedig mindent megold tömegközlekedéssel.
Végül elkérte a testvére autóját. Semmit nem mondott neki, a másik pedig nem kérdezett, csak aggódó arccal átnyújtotta a kocsikulcsot, és betessékelte Mesit a házba. A kislány sem tudott semmit, csak sejtette, hogy az apjával lehet valami. A GPS szerint mégsem volt annyira messze a kórház, csak az ismeretlen név tévesztette meg az asszonyt. Alig egy óra az út. Vezetés közben csak arra tudott gondolni, hogy nem halhat meg a férje, élnie kell. Nem lehet így vége! Olyan sok időt „kell” még együtt tölteniük! Ott a kislány, akit közösen nevelnek, és a nyaralás, amit azóta várnak, hogy egybekeltek…
Cikk folytatása az IgaziNő oldalán | ITT
Ki vagyok én?
Bajban vagy a blogolással? Cikkek kellenének a weboldaladra, vagy posztok a facebookodra? De se időd, se kedved az íráshoz? Jó hírem van! Nekem mindkettő van.
Kattints a kezdőlapra, és ismerj meg jobban!
https://tolvajvica.hu