Előfordult, hogy laza ötven fokot mutatott a pénztárgép fölötti hőmérő, és az is, hogy kisebb-nagyobb égési sérülésekkel indultam haza. Bűzlött a ruhám a kajaszagtól, és az öregurak szinte egytől egyig elvárták, hogy fejből tudjam, mit isznak. Sőt, szúrjam ki messziről, ahogy totyog a gyógymedencétől, és mire odaér, várja a pulton a kedvenc hűsítő itala.
Ha megérdemeltük, akkor bizony fejmosást is kaptunk, Zsóka néni nem félt szembesíteni azzal, ha valamit elrontottunk. Megkövetelte a tiszteletet, nemcsak a vendégek, de maga és egymás felé is. Mégsem tudtunk rá soha haragudni. Míg ő a rossz zsarut játszotta, Andris bácsi cinkos mosollyal nézte a jelenetet, majd tett valami cinikus, mégis kedves megjegyzést a felesége kirohanására. Ügyelve rá, hogy az asszony ne hallja. De a szigor mellett mindig számíthattunk rájuk – sokkal inkább voltunk a fogadott gyerekeik, mint az alkalmazottaik.
Nem egyszer dolgoztam tíz-tizenkét napot szünet nélkül, mégis életem egyik legszebb időszaka volt a vidéki kis strandbüfénél töltött idő. Alig értem el azt a kort, mikortól hivatalosan is munkát vállalhattam, mégis beálltam a sorba. Nem a menőzés miatt, vagy mert kötelező lett volna, egyszerűen csak így akartam. Senki nem kérte, senki nem küldött vagy hívott – na jó, az utóbbi nem igaz. Zsuzsi barátnőm hívott, aki eggyel fölöttem járt a gimiben, és neki már időszerű volt, hogy munkát vállaljon. Legkisebb gyerekként náluk ez elvárás volt, hiszen a többi tesó is dolgozott már az ő korában.
Nem sok kedve volt hozzá, de ha pénzt akart a nyárra, akkor bele kellett vetnie magát a melókeresésbe, ami egyébként nem tartott sokáig. Egy kelet megyei üdülőfalu mellett nőttünk fel, így adott volt, hogy valamelyik strandbüfében próbálkozunk. Zsuzsi jól körbejárta a témát, hova lenne érdemes bekopogtatni, így kerültünk A lángosos büfébe. Nagy A-val, ugyanis Andris bácsi sütötte – és süti a mai napig – a legütősebb lángost a világon.
A receptet sosem kaptuk meg, csak a kezünket égethettük szét a frissen sült finomsággal, amíg rápakoltuk a vendégnek a feltéteket. Egy zsírpapír és egy szalvéta… Se több, se kevesebb! Egy pillanat alatt forrósodott át. Arra a két nyárra valamiféle tűzálló réteget növeszthettem a kezeimre, mert két hét után már meg sem kottyant a forró olaj csorgása. Elképesztő türelemmel és memóriával adtam ki egymás után a rendeléseket, figyelembe véve a lengyel turisták fura kéréseit is – lekvár a lángosra? Azóta sem értem…
Cikk folytatása az IgaziNő oldalán | ITT
Ki vagyok én?
Bajban vagy a blogolással? Cikkek kellenének a weboldaladra, vagy posztok a facebookodra? De se időd, se kedved az íráshoz? Jó hírem van! Nekem mindkettő van.
Kattints a kezdőlapra, és ismerj meg jobban!
https://tolvajvica.hu