Még egészen pici voltam, amikor már azt hallgattam, hogy az Erzsike a legádázabb boszorkány nem csak az utcában, de az egész faluban. Igazából néhány évesen azt sem tudtam, kiről beszél a nagyanyám – én csak azt a kedves nénit ismertem az utca végén. Jóval később raktam össze, hogy a két ember egy és ugyanaz.
Anyám sosem játszhatott a gyerekeivel, hiába járt Julival egy évfolyamba, hiába laktak két házra egymástól, hiába lehettek volna legjobb barátnők. Tóthékat utálni kellett ki tudja, miért, mióta csak az eszemet tudom. Engem ez akkor nem nagyon érdekelt, nem volt közöm hozzájuk. Utáltam Tóthékat, mert utálni kellett őket. Még a legnagyobb fiukat, Lacit is, aki már ősidők óta nem élt a faluban. Korai gyerek volt, így korán kirepült, jóval előbb, mint a két húga, akik sosem barátkozhattak anyámmal.
Már a felnőttség küszöbén jártam, amikor az év talán legforróbb napján egy idegen autó állt meg az utca végén. Egy négytagú család szállt ki belőle. Nagyanyám a falubeli hagyományokhoz hűen a függöny árnyékából leste a vendégsereg érkezését, miközben mi a nagyszobában terítettünk az ebédhez. Végig narrálta, hogy mikor és ki száll ki az autóból, hoztak-e ajándékot a „boszorkánynak”, milyen ruhát viselnek. Majd annyival zárta a felderítést, hogy ezek biztos a Laciék, mert csak ő lehet, akit ő már nem ismer meg. Hiszen a saját fia is annyira utálja azt a némbert, hogy vagy húsz éve nem volt itthon.
Másnap szatyrot ragadva indultam a főtéri kisboltba, elfogyott a zsömle. Közeledtem az utált zónához, amikor megjelent Ő! „Jesszusom! Ő is egy Tóth, és nekem nagyon kellene utálnom” – futott át az agyamon. Ennek ellenére valahogy mégsem ment mosoly nélkül a közeledés. Minden lépéssel egyre sármosabb lett. Már csak néhány méter választott el tőle, mikor feltűnt, hogy az ő tekintete is rajtam ragadt. A nagy barna szemeivel úgy bámult rám, hogy most már teljesen biztos volt: akár ő a Laci fia, akár nem, én biztosan nem fogom utálni.
„Itt laksz, az utcában?” – tette fel a kérdést, mindenféle köszönés nélkül. A nagyanyám már teljesen kiborult volna, hiszen micsoda modortalanság így leszólítani valakit. De én nem tettem. Elkísért a boltba. Valóban a banya unokája volt, Szabolcs. Ettől a naptól fogva a nyári szünet fennmaradó részében titokban együtt jártunk a főtéri kisboltba, mert kiderült, hogy Erzsike sem rajong a nagyiért, így jobbnak láttuk nem feszegetni a határokat. Pláne, hogy a nyári szünet végén mindenki hazament a saját városába – ellenkező irányba a kicsi falutól.
Imádtam ennek a fiúnak minden porcikáját. Ahogy hátrasöpörte a mókás tincseit, ahogy mosolygott, azt, hogy olyan édesen nagyképű volt – egyszerűen mindent. Mikor vele voltam, egyáltalán nem érdekelt, hogy amúgy mi utáljuk Tóthékat. Nem az én, vagyis nem a mi balhénk volt. Nem is tudni, hogy valójából volt-e balhé, vagy csak hobbiból gyűlölte egymást a két öreglány. Mégis rettegtem bevallani, hogy beleszerettem az ellenség unokájába… És ő is belém… Már hetek óta tartott a kis titkos szerelmünk, amikor először szóba jött, hogy el kellene mondani a nagyiéknak…
Cikk folytatása az IgaziNő oldalán | ITT
Ki vagyok én?
Bajban vagy a blogolással? Cikkek kellenének a weboldaladra, vagy posztok a facebookodra? De se időd, se kedved az íráshoz? Jó hírem van! Nekem mindkettő van.
Kattints a kezdőlapra, és ismerj meg jobban!
https://tolvajvica.hu