Neked csak egy tárgy, másnak egy egész világ lehet

Az az ő macija volt és eszében sem volt odaadni másnak. Pláne nem annak a kis mitugrásznak, aki éppen torkaszakadtából üvöltve pályázott rá. A kicsik amúgy is mindig nyáladzanak, ha meg még bőgnek is mellé, az kész katasztrófa.

Nem! Ez a medve az övé, és ezen nem kíván változtatni. Vele volt szinte születése óta, tudta, ha most odaadja – csak azért, hogy az a kis hisztigép ne üvöltsön már végre –, sosem látja többet. Legalábbis épségben nem. És soha többet nem tud olyan jókat aludni ölelve a kopott medve mindig meleg testét. Ha benyeli a gyerek, onnantól az „övé” lesz, és soha le nem mossa, hogy azt amúgy ő adta oda neki… 

Persze van más lehetőség is. Az a gyerek megunhatja se perc alatt az ő féltett mackóját és visszadhatja vagy otthagyhatja a szoba közepén egyedül. Erre sarkallja a nagyi is: „Add oda, Kicsim! Te vagy az idősebb és az okosabb, ő még kisbaba, hamar megunja és akkor újra nálad lehet.” A nagyi kimondta a varázsszavakat: „ő még kisbaba”. 

Megeshetne rajta a szíve. Lehet, hogy tényleg visszakapná. Nyáltól és könnyektől csordultan, esetleg egy-két végtag vagy a már többször újra visszavarrt pisze medveorr nélkül. Milyen éjszakák lennének ezek így később? Még ezer mosás sem mosná le azt, amit ez a “csak egy kisbaba” rámaszatolna. Nem! Ez az övé és kész!

Egyre több felnőtt néz rá, egyre több felnőtt pislog kérdőn: “…ez csak egy plüss, add már oda!” – szól az egyik. Elképzelésük sincs arról, hogy ez nemcsak egy plüss, ez nem az az ósdi játékmackó, amit valaha valamikor kapott, a felnőttek már azt sem tudják, kitől. De ő nagyon is jól tudja. Benne élénken él az a derűs délután, amikor megállt a hatalmas bolt kirakata előtt. Nem szólt egy szót sem, csak bámulták egymást a most veszélyben lévő, akkor még élénk, pihe-puha medvével. Merthogy valaha a megkopott maci egy igazi úr volt, és számára még most is az. Ezerszer leszakadt már mindene, a bélésének is hiányzik a fele, a szemei olykor talán bandzsán állnak, de ez a medve mindig is egy úr marad, és minden öleléssel arra a percre emlékezteti, amikor hozzákerült, és elválaszthatatlan barátok lettek.

Éjjeleken és nappalok védte meg őt minden vadorzó árnyéktól, a szomszéd vérebétől és az összes undorító kis bogártól, amik a nyári sátorozások alkalmával nem kívánt vendégként jöttek-mentek a szigetelés hiányában átjáró házzá avanzsált virágokkal díszített műanyag sátorban. Ami igaz csak a kertben vert cölöpöket, de neki akkor egy igazi vadregény volt. De ott volt medve barátja, aki megvédte őt egyetlen öleléssel mindentől.

A kirakat előtt még ő is baba volt, de ott nem volt fontos, hogy a babák undik, akkor még nem gondolt erre. Most már gondol, hogy veszélyben az ő hű barátja. Ez a maci csak az ő piszkában úszhat, másé nem kerülhet rá. Az óvodában sem adta soha kölcsön az alvótársaknak, és a homokozóban sem felejtette ott egyszer sem. Akkor miért most több, mint egy évtized távlatában kezdené el kölcsön adogatni? Pedig nem volt irigy gyerek. Egyszerűen túl erős volt kettejük között a kötelék, ahhoz, hogy egy percre is kitegye a vad világnak.

Már nem hallotta a sírást, sem a felnőttek unszolását, mégis hevesen dobogott a szíve, olyan hevesen, hogy oda kellett nyúlnia nehogy kiugorjon a testéből. Ezzel a mozdulattal a lábai is életre keltek, és mire észrevette volna bárki is, ő inkább elrohant. A szájak üres tátogásától csak még élesebb lett a helyzet. Vitte magával a veszélyben lévő macit is, aki most már talán biztonságban volt. Magyarázhatta volna, hogy miért nem adja oda, de talán ő maga sem tudta szavakba önteni az érzést, ami egészen a gyomráig hatolt, hiszen ez nemcsak egy medve volt, hanem az ő szeretett nagyapja utolsó emléke…

Olvastad már? Önbizalom: neked van?

Ki vagyok én?

Bajban vagy a blogolással? Cikkek kellenének a weboldaladra, vagy posztok a facebookodra? De se időd, se kedved az íráshoz? Jó hírem van! Nekem mindkettő van.
Kattints a kezdőlapra, és ismerj meg jobban!
https://tolvajvica.hu